Éjfél. A sötétben is növekednek
a gyönge bodzák,
megyek köztük a temetőd felé,
kissé ittasan s ágról szakadtan,
mint a régi költők.
Rossz regényekben a Hold jár ilyenkor
gyémánt hegedűvel
s denevér bóklászgat alacsonyan.
Én csak egy beteg rigót hallok nyöszörögni
a bokrok alján,
álmában félrebeszél.
Sírok, siratlak, abbahagyom és énekelek.
Nézem a lóhalálában vágtató csillagokat
és Rád kell gondolnom folyton, aki
elgondolhatatlan lettél,
mint a világ délutánja s a levegő sebe
szájam körül.
Azt súgja egy szó a sötétben: forró voltál.
Egy másik azt: e földút emléke vagy,
amelyeken vakoskodom
s lábad parázna nyomát
a megválthatatlan por még visszaadja.
Szavak, szavak. A semmi szívdobbanásai
bennem: bennem meghalni járó szavak,
mint ahogy meghalni járok esténkint
én is a közeledbe,
végig a bodzás úton, végig a nehéz porban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése