Valami elmúlt,vagy csak én tűnök el a messzeségbe?!
Valami hozzámért,megérintett lágyan,
Valami újra kél,valami újra harsog bennem
Valami,vagy csak a múlt zakatol bennem?!
Valamikor láttam szemed tükrébe az arcom,
Valami volt,vagy csak egy álom?!
Valamit éreztem akkor,valamit,ami most fájó
Valamit érzek és az a te hiányod!!!!

Pilinszky János: Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehunyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanul és jelzés nélkül.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem...

Már egy hónapja csak én írok!! Mi van, szunnyadó népség?! Hajrá, hajrá!

A fehér mágus

A mágus pedig karosszékében ült, és mikor ideje eljött, elbocsátotta lelkét az utolsó, legnagyobb egzaltációba. Érzékszervei egymás után maradoztak el , velük együtt a lágyság, az ízek , az illatok , a hangok és a földi múló képek. Azután megszűnt a test fáradt érzete is , a lélek szabadon bontotta ki szárnyát szabadabb síkokon. Ellenállhatatlanabb könnyebbség ragadta mind fölfelé, egyre magasabbra; a fény nőttön-nőtt , és a lélek határa egyre tágasabb lett. Lebegett a világosság tengerében , és ezt a tengert Elfelejtés tengerének hívják: mert a lélek, mikor ideér, nem emlékszik már , hogy máshol is volt valaha , az örökké ittvalóság általjárja csodás nyugalommal , és elmúlik tőle az a rettenetes bilincs melyet úgy neveznek : én vagyok.
És azután egyszer csak dobbanva megáll a lélek az utolsó határon. Eddig eljutott máskor is már , és ismét mindig visszahullott : élőnek itt nem lehet tovább. De ez a megállás mérhetetlenül rövid , ha ugyan egyáltalán időben történne a lélek aszcenziója. Mert ezúttal erő és akarat , mely útjára kidobta , olyan hatalmas volt, hogy áttörte a határt , és a lélek új tengerbe ér, melyet úgy hívnak: halál.
És akkor a mágus elhagyatott testét megmosták, parancsához híven ráfektették a fekete ravatalra, s megindult a menet lassú énekszóval.
A lélek pedig emelkedik tovább, földi értelemmel el nem gondolható távolságokat hagyva maga alatt; nincsen már egyedül, körülötte sok-sok fénybe öltözött lélek , és a nap aranyküllős kocsija előttük ragyog.
Akkor a lélek föllép a nap kocsijára , hol elébe sereglik a többi bölcs, mágus és csillagértő lelke. Örvendezve fogják körül, marasztalják , és a fehér mágus lelke kevéssé megpihen.
Mostan a kocsi peremére lép, és visszanéz a megtett úton át, mérhetetlen távolságon át a földre. Szürkén, lucskosan , bágyadtan , mozdulatlanul, nagy messze lent , ott fekszik a föld. Sivár látvány és a lélek készül a további utazásra.
Akkor hirtelen a földnek egy pontjából valami fényesség ütközött ki: a fönti fényességtől egészen különböző, bántó, földszerű és sötét. A lélek lassan hozzászokott a távolsághoz, és látta , hogy az a fény ott lent Bizánc.
Látott sok embert a székesegyház előtt, a tömeg közepén egy fehér ravatalt. A fehér ravatalon csodálatos nőalak , abból árad a különös , földszerű fény. A leány pedig lassan fölült, majd egészen fölemelkedett; a bíborban születettek merev , csupa arany ruhája , mint kehely ragyogott teste körül. Most csak őt látta a lélek és karjának alvajáró mozdulatát. És sosem látott még ehhez foghatót.
És azután egyszerre mindent látott, amint az a lenti fény kitárult szerte, a földet , amint ragyogó arccal aludt a déli napban , és győzelmes-zölden tört elő rajta millio fa és virág; a tenger kék volt, mint az ég , az ég mély volt mint a tenger, ég és tenger között könnyű kezű szelek hajtották a gyermek hullámokat.
Akkor a lelket bánat fogta el, hogy mindezt eddig még sosem látta. Kihajolt a nap kocsijának párkányára, síkos volt az aranypadló, mérhetetlen a távolság , szédülés fogta el ,és azután zuhant zuhant a föld felé.Mert a testéből szabadult lelket már csak egy nehézkedés ereje hajtja : a vágy.
A fehér mágus lelke világok miriádjain hullva keresztül elhagyott testébe visszatért. A bizánci székesegyházban , melyet Hagia Sophiának neveznek, akkor harangoztak déli tizenkettőt.
A körülálló sokadalom mind a hercegkisasszonyt leste, amint lassan szeme elé emelte kezét ,mint akit bánt a nap : élt!
Egyszer csak valaki nagyot kiáltott , és a másik ravatalra mutatott iszonyodva, a feketére ,melyen a fehér mágus feküdt; és akkor mindenki láthatta , hogy a halott mágus jobb kezével megdörzsöli homlokát.Ugyanakkor a hercegkisasszony jobb keze nehéz súllyal aláhanyatlott.
Leírhatatlan volt a csönd és a rémület, amikor a fehér mágus óriás hajzatú fejét lassan fölemelte. Akkor Zoe hercegnő feje lehanyatlott , mint megtört liliom. A fehér mágus lassan felült, Zoe pedig meg-megakadva térdre ereszkedett. A fehár mágus kisértetiesen mint egy igézett, felállt: a herecegkisasszony ott feküdt a fehér ravatalon. A mágus nagyot sóhajtott , és széttárta karját, a hercegkisasszony keze összekulcsolódott mellén, mint ahogy koporsók fedelén látni. A fehér mágus szeme akkor tágra nyílott, és rémült tekintettel kereste Zoe hercegnő szemét. De csak utolsó fél pillantását sikerült elfognia, és Zoe hercegnő szeme becsukódott örökre.
Akkor a harangszó is elhallgatott ,a kegyetlen déli némaságban a sokaság térdre borult ,és mellét verte , maga sem tudván miért. Csak kevesen látták , hogy a mágus leugrott a ravatalról, levetette magát a földre , és zokogott , mint egy gyermek.
A hercegkisasszony pedig ott feküdt a ravatalon, a diadéma lehullott homlokáról, és kibomlott gyönyörű hajába aranyvirágokat szőtt az örök hellászi nap.

Szerb Antal

Az árny-menyasszony

Volt egy ember, magában élt,
s ült, mint vésett szobor,
látott sok nappalt múlni s éjt,
s árnya nem volt sehol.
Fehér bagoly ült meg fején,
míg kelt a téli hold,
majd nyári csillag idején,
s azt hitte róla, holt.

Hölgy jött, rajt szürke öltözék,
alkonyi napsütésben,
virágfonat volt rajt hajék,
s megállt, maradni készen.
Az ember ébredt, felszökött,
megtörte a kő varázsát,
átkarolta a tünde nőt,
s felvette árny-palástját.

Nem jár többé a tünde hölgy
nap, csillag s hold alatt,
elrejti mélyen őt a föld,
hol nincsen éj, se nap.
De egyszer évenként, amíg
tátong barlang s üreg,
együtt táncolnak hajnalig,
és az árnyékuk egy.


J. R. R. Tolkien