Ha már Babits...

„Mindenik embernek a lelkében dal van,
És a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép lelkében az ének,
Az hallja a másik énekét is szépnek.”

Kissé elcsépelt, de szép mindenkor.

Esti kérdés

Midőn az est, e lágyan takaró fekete, síma bársonytakaró, melyet terít egy óriási dajka, a féltett földet lassan eltakarja s oly óvatossan, hogy minden füszál lágy leple alatt egyenessen áll és nem kap a virágok szirma ráncot s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán nem veszti a szivárványos zománcot és úgy pihennek e lepelnek árnyán, e könnyü, síma, bársonyos lepelnek, hogy nem is érzik e lepelt tehernek: olyankor bárhol járj a nagyvilágban, vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban, vagy kávéházban bámészan vigyázd, hogy gyujtják sorban a napfényü gázt; vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel nézzed a lombon át a lusta holdat; vagy országúton, melyet por lepett el, álmos kocsisod bóbiskolva hajthat; vagy a hajónak ingó padlatán szédülj, vagy a vonatnak pamlagán; vagy idegen várost bolygván keresztül állj meg a sarkokon csodálni restül a távol utcák hosszú fonalát, az utcalángok kettős vonalát; vagy épp a vízi városban, a Riván hol lángot apróz matt opáltükör, merengj a messze multba visszaríván, melynek emléke édesen gyötör, elmúlt korodba, mely miként a bűvös lámpának képe van is már, de nincs is, melynek emléke sohse lehet hűvös, melynek emléke teher is, de kincs is: ott emlékektől terhes fejedet a márványföldnek elcsüggesztheted: csupa szépség közt és gyönyörben járván mégis csak arra fogsz gondolni gyáván: ez a sok szépség mind mire való? mégis arra fogsz gondolni árván: minek a selymes víz, a tarka márvány? minek az est, e szárnyas takaró? miért a dombok és miért a lombok s a tenger, melybe nem vet magvető? minek az árok, minek az apályok s a felhők, e bús Danaida-lányok s a nap, ez égő szizifuszi kő? miért az emlékek, miért a multak? miért a lámpák és miért a holdak? miért a végét nem lelő idő? vagy vedd példának a piciny füszálat: miért nő a fü, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?

A nap üzenete

Valaki egyszer azt mondta,
hogy a világon háromféle ember létezik:

1. aki megteszi, amit kell,
2. aki nézi, amíg más megcsinálja és

3. aki észre sem veszi, hogy valami történt.

Szemed zafír tengerében elmerülök
jaj! meg ne fulladjak
szikrázó szemű tünemény.
Kétségbeesve kapálózom a habok közt -
bárcsak megkapaszkodhatnék karjaidba
s Lelked puha párnájára hajthatnám fejem.

Lelked olyan,
akár egy mélységes csodakút,
melybe áhítattal vetném magam,
dacolva az ismeretlennel
szikrázó szemű tünemény -
vezetne a fény, e balzsamos gyógyír.

S ha mégis eltévednék a sötét éjszakában,
egy életen át is tapogatóznék,
hogy megtaláljam szíved.
És hogyha hozzáérni sosem engednél,
én Lelkem virányát akkor is leszakajtanám,
szívem pedig átkötném fekete bársonyszalaggal
s reszkető kézzel nyújtanám Neked,
kedves, szikrázó szemű tünemény...


Ezt Szerelmemnek ajánlom...

Tegnap volt a Költészet Napja,és József Attila szülinapja az ő tiszteletére:

NEM ÉN KIÁLTOK

Nem én kiáltok, a föld dübörög,
Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,
Lapulj a források tiszta fenekére,
Símulj az üveglapba,
Rejtőzz a gyémántok fénye mögé,
Kövek alatt a bogarak közé,
Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,
Te szegény, szegény.
Friss záporokkal szivárogj a földbe -
Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.
Légy egy fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.
Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!
Meddő anyánk gyerekért könyörög.
Barátom, drága, szerelmes barátom,
Akár borzalmas, akár nagyszerű,
Nem én kiáltok, a föld dübörög. /József Attila/

Jártál e mezítláb a homokba?
Jártál már kihalt utakon?
Láttad már ahogy a Nap felkel és nyugszik?
A völgy ölén!
Hallottad már a rigókat énekelni hajnalban?
Az üvegek csörömpölését a betonon?
Jártál már ott ahol még senki se járt?
Csak a képzelet!
A szívek dobogását,a hegedű sírását hallottad már?
És ahogy a kisgyerek felsír az éjben?
Ezek mindennapos dolgok,
még se látjuk,halljuk őket,
mert nem akarjuk látni,hallani
pedig ott él velünk!
hát nyisd ki szíved és szállj te is az élettel!

Csoóri Sándor: Meghalni járok a közeledbe

Éjfél. A sötétben is növekednek
a gyönge bodzák,
megyek köztük a temetőd felé,
kissé ittasan s ágról szakadtan,
mint a régi költők.

Rossz regényekben a Hold jár ilyenkor
gyémánt hegedűvel
s denevér bóklászgat alacsonyan.
Én csak egy beteg rigót hallok nyöszörögni
a bokrok alján,
álmában félrebeszél.

Sírok, siratlak, abbahagyom és énekelek.
Nézem a lóhalálában vágtató csillagokat
és Rád kell gondolnom folyton, aki
elgondolhatatlan lettél,
mint a világ délutánja s a levegő sebe
szájam körül.

Azt súgja egy szó a sötétben: forró voltál.
Egy másik azt: e földút emléke vagy,
amelyeken vakoskodom
s lábad parázna nyomát
a megválthatatlan por még visszaadja.

Szavak, szavak. A semmi szívdobbanásai
bennem: bennem meghalni járó szavak,
mint ahogy meghalni járok esténkint
én is a közeledbe,
végig a bodzás úton, végig a nehéz porban.

Kedves Művésztársaim!

Már kezdem azt érezni,hogy ez az én blogom,mostanába csak én írok!
Gyerünk írjatok,ti is!

Mindenkinek van egy élettörténete,
néha rossz kártyát kapunk és egész életünkbe szenvedünk,
de van amikor az égiek szeretnek és megajándékoznak
minden földi jóval!
Akkor már te döntöd el,hogy hogyan gazdálkodsz vele,
hogy vigyázol a kincsre,a szereteidre!
Néhányan elfeledkeznek arról,hogy ami ölünkbe hullt
nem volt mindig és minden pici dolgot értékelni kell,
mert egyszer fölébredsz és azt látod ami a tied volt, az már a múlt!
Akkor már hiába sírsz,az imád nem kap meghallgatatást!

Élvezni kell minden egyes napot,értkelni azt amig süt a nap!
Hogy mikor meghalsz,büszkén tekinthess vissza,te vigyáztál!
Próbálj meg úgy élni,hogy ha elmész valahonnan,érezk az űrt amit ott hagytál!

Összetört szívek,
Hányszor hallotuk már?
összetört fényképek
csak ez vár?
Az üvegszilánkokon lépkedem,
de nem érzem
már belül szétmartak!
könnyek futnak arcomon,
összetört a világ!

Messze-messzeségből jön egy tündérlány felszállunk paripájára
és elvisz a kívánságok országába!
Ott minden színarany,a lelket nagy becsben tartják!
Az ember nem tapos,nem öl
nincs félelem már!
ott élek én,ha a gonosz eljön
ott vigyáznak rám!
távol van a valóságtól,távol a csalódottságtól!
az az én helyem és akárki másé akinek megsebezték szárnyát,
ott vigaszt talál!
A nap ott mindig süt,a madarak mindig vígan dalolnak
a vízesésből új folyó fakad!