Szabò P. Szilveszter - rèszlet

"Lábamat csúz húzza,
Töredékké roppantott hangjaim
Vonja vissza szám,
Sínbe tett törött karom,
Kisiklott mondatot áhít,
Széntelen ceruzán.

Szárnyaból szegek pihét,
Mit hiába könnytelen pupillám.
Tintátlan támolyogva,
Falon osonva karcolok szavakat,
Hogy elnémítsam a hamis fából faragott,
Angyali majálison,
Mannának átkozott, pokolból zengő dalokat.

S lám életek fogannak a vakolat alatt.
Befalazott korok,
Min konok cement tehénkedik,
Disznók világán nyerészkedik.
S a tinta, mint elavult flinta,
Csak dísz a mocskon,
Tán el is takar, míg körbe érsz e porondon.

De kilóg a láb, s az ember,
Mint báb zsinóron rángva várja,
Hogy kikél, mint tiszavirág.
S mert egy napot kapsz,
Kockáddal hetest dobhatsz,
S ha nem is tiéd, mit nyertél,
Tudd, hogy ezért egy életen át nyeltél.