Ólomsúlyként nehezedik rám a Gondolat s az Érzelem, a Félelem, melyet a Jövő szó szül világra. Számomra ez nem izgalmas, vagy hát, kíváncsi vagyok, talán... Voltak szép éveim, telve-telve érzelmekkel - szomorú, de az első dolog, melynek ezt köszönhetem, az idő. Volt időm, sok időm, melyet a Gondolatokkal, az Érzelmekkel tölthettem. Zene lüktetett ereim legeslegmélyén, annyit zongorázhattam és énekelhettem, mint még sosem. Kabátkámba bújva szabadon sétáltam a hószállingózásban pihegő Körúton, szabadon szárnyalt a lelkem. Az ég szürkesége akkor még szép szín volt. Sétáltam a zongoraórámra, kottáimmal a kezemben, majd a végén dudorászva léptem ki az iskolából, a fejemben még kavargott megannyi mélábús hang, szinte eltompítva fejem, nem értettem semmit sem, csupán a csodaszép melódia játszott szenvedélyes táncot bennem. Itthon órákon át püföltem a klaviatúrát, avagy éppen csak lágyan érintették ujjaim a kopott billentyűket egy magányos aranyfényű gyertyatartó társaságában. A hangjegyek hullámzó, rejtélyes, fájdalmas keringőt jártak a vonalak között, majd életre keltek a zongorám csodaszép interpretációja által.
Mennyit voltam színházban is, a csodálatos színházban. Oh, "csak a színház teremthet oly csodát, mely szép álmokat valóra vált." Magával ragad, extázisba ejt, az érzelmek oly súlyosak, lelked szeretnivalóan agyonnyomja. Nem észleled a körülötted zajló eseményeket, már-már fel sem fogod, mit beszélnek hozzád, nem bírsz szavakat formálni, nem is akarsz, csak pulzál az érzés, lomha gondolatok, valótlan emlékképek végtelen sorozata. Az éjszaka védelmező ölén szenderegsz, mint egy kisgyermek, kinek édesanyja dúdol mézédes altatódalt. A Színház, a Zene - mit nem adnék, hogy egész éltem csupán erről szóljon. Szükség másra nincsen, ott mindent megkapsz, mire vágysz. Az agyad is egészen más állapotba kerül, nem is beszélve a Lelkedről...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése