William Blake

A tapasztalás dalai

Bevezetés

Halld bárd üzenetét,
ki lát jelent,múltat,jövőt,
ki hallá rég
a Szent Igét
s ki járt az ősi fák között.

Hullt lelkeket hív zuhanón,
ki estharmaton zokogott,
s ki úr vajon
Sarkcsillagon
s feltámasztja , ha fény halott.

"Ó, Földünk, visszatérj,
fűből serkenve fel,
bágyad az éj
s hajnal-szegély
álmos ködmasszából kikel.

Föld, magad ne takard,
arcod el mért is fordítod?
Csillagnyi mart
a tengernyi part
virradatig birtokod."


A Föld válasza

Fölemelte fejét a Föld,
sötétből kelt vényasszony-sárkány,
már minden fényt kiölt,
a kő üvölt
s rémülettől ősz fürt a vállán.

Cellám ez ég -szegély,
féltékeny csillag:börtönőr,
csak űr s a dér
jajszava kél,
Ősatya szól köreiből.

Ó, önző vagy, te Úr!
Te zordon zsarnok rettenet!
Öröm mi táncolt,
az éjbe leláncolt,
szülhet-e még hajnal-szüzet?

Rejti örömét kikelet?
Nem nő már rügy, virág?
Éjszaka vet
a magvető,
ekéjével hasítva át?

Láncaimat leverd,
csontomon fagyhalál,
sok kapzsi terv,
örök keserv,
mi szerelmet béklyókba zár!