Lélek-vihar

Viharos szél lázad;

süvöltve támad

tomboló orkánként

a fuldokló árban.

Sikoltva görgeti

elveszett napjaim

megsárgult lapjait

a fényevesztett tájban.

Jajongva kergeti

szétzilált álmaim

ázott foszlányait

a csobbanó sárban.

Színehagyott évek;

társtalan reggelek

kesergő éjjelek

árva szilánkjai

mozaikként szállnak

néha meg-megállnak,

egymásba fogódzva

görcsösen, reszketve...


/Varga Nóra/

Csokonai Vitéz Mihály

A reményhez

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

Vissza

Végtelen könyvet álmodtam,
határt nem ismerőt,
lapjainak szivárvány-leveleivel
elmét képráztatót.

Legyen minden sora új horizont,
ismeretlen, új égbolt;
új földek s új lelkek.

egy ilyen lélek
képzelt délutáni szendergése közben
álmodta meg e szavakat.
kéz kellett , mi leírja őket,
és az enyém lett az.

Clive Barker

Misztikus alkonyat

Az Emlék s az Alkony a láthatáron
piroslik, messze, hol tűzbe csap át
a fölgyúlt Remény és tündéri szárnyon
hátrál s kitárul, mint ingó csodák
függönye, melyen sok gonosz virág
-tulipán, liliom, dália, mák-
kavarja a hímzést s az illatáron
beteg párázatoknak langyos álom-
ízét ontja , mérgek nehéz szagát
-tulipán, liliom, dália, mák-
parfőmjét-, hogy érzékeimbe szálljon
s ájult agyamban lángoljon tovább
az Emlék s az Alkony a láthatáron.

Verlaine

Legalább havonta egy legyen...

Ha a szerző véletlen ezen oldalra tévedne, akkor utólagos engedelmével teszem közzé gyönyörű sorait:

Lélek út

Rímeket láttam,
E csöppnyi létbe
Jéggé törve
Álmokat látva
Zúztam szerte
Könnyeket sírtam
Tüzet ölelve.

Egekig kiáltott
Angyali arccal
Ördögöt számolt
Magába látott
Hevített mámort
Szárazon ázott
Csendes sóhajomban
Porig alázott.

Megtörtem sziklán
Végetlen árban
Csendesen úsztam
Messzire látva
Villámot fújva
S pusztító lába
Olvadt testemre
Mint lelkemnek máza.

Földszínű hegyek
Zöld színű völgyben
Nimfák szép tánca
Bőrüknek lángja
Faunok álma
Meseszép lárma
Bódítón emészt
Lelkedbe zárva.

Menj álmot látva
Testednek fényét
Zárd örök vágyba
Kecsesen lejtve
Lelked a táncba
Könnyeket ejtve
Végtelent játszva
Istened sejtve.




Héjja Dorottya

"A női zeneszerző olyan, mint a két lábon járó kutya: senki nem hiszi el, hogy ilyen létezik, aztán egyszerre csak ott áll előtted."

(Ludwig van Beethoven)

Mint pillangò szàrnyàn a finom, szìnes por
ùgy tapad a Lèlekhez a Mùlt;
Mèlabùs hegedu-szò rimànkodik a tàvolban
a felhok mègsem ontjàk konnyeiket ma èjjel.
A templomtoronyban kettot ut a harang,
majd orok nèmasàgba burkolòzik.
Az utat kod lepi, csak egy fekete esernyo fekszik
nèmàn a murvàs foldon.
A Vilàg ures ès nèma, nem szòl, hallgat a balga.
Csupàn egy farkas vonyìt egy sìrko mogott -
màr a Holtak sem kelnek fel àlmukbòl.

"Mivè lenne a muvèszet szerelem nèlkul, ès milyen gyorsan feledèsbe merulne a szerelem, ha a muvèszet nem àllìtana neki orok emlèket?
... Màsodik poharunkat uritsuk àmorra, a kis csilantalanra, aki kilotte nyilait e kèt fiatalra, ès egybefuzte oket azzal a làthatatlan kotelèkkel, amely erosebb minden foldi bilincsnèl. Igyunk hàt a kis istenfiùra, mert bàr sebeznek a nyilai, de komolyan senki sem tèr ki az ùtjukbòl."

Ingrid Moller - Velmeer van Delft, rèszlet

Dzsuang Dszi álma

kétezer évvel ezelőtt Dzsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
- álmomban - mondta - ez a lepke voltam,
és most egy kicsit zavarban vagyok.

- lepke - mesélte -, igen, lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dszuang Dszi...
és felébredtem... és most nem tudom

most nem tudom - folytatta eltűnődve -,
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dszuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? -

én jót nevettem: - ne tréfálj, Dszuang Dszi!
ki volnál? te vagy: Dszuang Dszi! te hát! -
ő mosolygott: - az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! -

ő mosolygott, én vállat vontam. aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dszuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

Szabó Lőrinc

Ki viszi át a szerelmet

Létem ha végleg lemerűlt

ki imád tücsök-hegedűt?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantú mezővé a szikla-

csípőket ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt

hajakat, verőereket?

S dúlt hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Létem ha végleg lemerűlt,

ki rettenti a keselyűt!

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra!

Nagy László

Lee Annàcska

Sok-sok hosszú esztendeje már
tengerpart bús mezején
élt egy kis lány - ismerhetitek
Lee Annácska nevén
s csak azzal a gondolattal élt,
hogy szeret s szeretem én.

Gyermek volt s gyermek voltam én
Lee Annácska meg én
De Szerelmünk több volt mint szerelem
tengerpart bús mezején
Irigyeltek még az angyalok is
fenn a felhők tetején.

S ez lett oka, hogy, sok éve már,
tengerpart bús mezején
felhők közül jött egy csúnya szél
s meghűlt Annácska, szegény;
s elvitték úri rokonai
s egyedül maradtam én:
koporsóba csukták el őt
tengerpart bús mezején.

Irigyeltek az égi angyalok,
hogy boldogabb ő meg én
az lett oka (mind jól tudjuk ezt
tengerpart bús mezején)
hogy jött felhőből éjjel a szél
s meghűlt s meghalt a szegény.

De szerelmünk több volt mint soké,
ki nagyobb mint ő meg én,
okosabb mint ő meg én
s sem az angyalok a felhők felett,
sem az ördögök tenger fenekén
nem tehetik hogy, szívtől a szív,
elváljunk, ő meg én.

Mert ha kel a hold, nekem álmokat hord,
Annácska küldi felém;
s csillag ha ragyog, már véle vagyok.
Annácska szemét lesem én;
s így az éj idején veled éldelek én,
jegyesem, szívem élete, szép kicsikém,
melletted a sír fenekén,
tengerpart bús mezején.

Poe

Làtom, van aki figyel mèg...

Egy elfelejtett blog,
pedig mennyi minden mondani valónk lenne a világnak,
mi mégis hallgatunk,csak némán,
nos hát,tessék írni és mindent megosztani
a művész lelkünkkel,
mi meg majd hálásan fogadjuk!
Rajta hát!

Ha visszanézel az életedre,meglátod,
hogy azokban a pillanatokban tudtál
valóban élni,amelyekben a
szeretet lelkületével cselekedtél.

/Henry Drummond/

Boldogtalan boldogok

Ha a boldogságot kutatod, belül keresd, emlékezeted roppant nagy csarnokában. Itt tiéd az ég, a föld, a tenger, a csillagok. Itt találkozhatsz önmagaddal. Csak egyetlen egy nem lehet a tiéd: a perc, amelyet elfeledtél. Amire nem emlékszünk, már nem a miénk...
Az emberek bebarangolják a világot, megcsodálják a hegyek égre meredő csúcsait, a tenger egekig ívelő hullámait, a folyók félelmetes kanyargásait, a óceán végtelenjét és a csillagok semmibe tűnését. Csodálnak, miközben elfelejtenek emlékezni. Boldogtalan, aki emlékeire ügyet sem vet, és boldog ezek szerint csak az lehet, aki emlékezni képes.

Alászállás

Ha leereszkedsz lelked mélységeibe, megtalálod a boldogsággal kevert szomorúságot. Vajon lehetnek-e boldogok a napok, ha nem ismerjük a szomorúságot? Ott van ő mindenben, a lombját hullató fa koronájában, a szirmát vesztő virágban, a medréből visszavonuló tenger hullámában és a felhők mögött lebukó nap búcsúzásában. A hegyek szívében is ott lapul a szomorúság. Bánkódnak, hogy nem nőttek az égig, s ha egykor az egek lábát is súrolták, az évek múlásával ormuk megkopott, színük elhalványult. A szépség is törékeny, miért volna kegyesebb az idő az örömökkel?
Ahogy minden boldog pillanatba egy csepp szomorúság vegyül - sosem vagyunk maradéktalanul boldogok -, úgy a szomorúság felkészít a boldogabb időkre. Emberi ez is: alászállás és felemelkedés. Ahogy a nap és az évszakok búcsúznak, majd magukhoz ölelik újra a csillagokat, úgy változandóság honol mindenben: az emberi szívben, a hangulatokban, a körülményekben.

/Tatiosz/

Szeretném,ha szeretnének

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkinzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

/Ady Endre,1908/

Ha már Babits...

„Mindenik embernek a lelkében dal van,
És a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép lelkében az ének,
Az hallja a másik énekét is szépnek.”

Kissé elcsépelt, de szép mindenkor.

Esti kérdés

Midőn az est, e lágyan takaró fekete, síma bársonytakaró, melyet terít egy óriási dajka, a féltett földet lassan eltakarja s oly óvatossan, hogy minden füszál lágy leple alatt egyenessen áll és nem kap a virágok szirma ráncot s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán nem veszti a szivárványos zománcot és úgy pihennek e lepelnek árnyán, e könnyü, síma, bársonyos lepelnek, hogy nem is érzik e lepelt tehernek: olyankor bárhol járj a nagyvilágban, vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban, vagy kávéházban bámészan vigyázd, hogy gyujtják sorban a napfényü gázt; vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel nézzed a lombon át a lusta holdat; vagy országúton, melyet por lepett el, álmos kocsisod bóbiskolva hajthat; vagy a hajónak ingó padlatán szédülj, vagy a vonatnak pamlagán; vagy idegen várost bolygván keresztül állj meg a sarkokon csodálni restül a távol utcák hosszú fonalát, az utcalángok kettős vonalát; vagy épp a vízi városban, a Riván hol lángot apróz matt opáltükör, merengj a messze multba visszaríván, melynek emléke édesen gyötör, elmúlt korodba, mely miként a bűvös lámpának képe van is már, de nincs is, melynek emléke sohse lehet hűvös, melynek emléke teher is, de kincs is: ott emlékektől terhes fejedet a márványföldnek elcsüggesztheted: csupa szépség közt és gyönyörben járván mégis csak arra fogsz gondolni gyáván: ez a sok szépség mind mire való? mégis arra fogsz gondolni árván: minek a selymes víz, a tarka márvány? minek az est, e szárnyas takaró? miért a dombok és miért a lombok s a tenger, melybe nem vet magvető? minek az árok, minek az apályok s a felhők, e bús Danaida-lányok s a nap, ez égő szizifuszi kő? miért az emlékek, miért a multak? miért a lámpák és miért a holdak? miért a végét nem lelő idő? vagy vedd példának a piciny füszálat: miért nő a fü, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?

A nap üzenete

Valaki egyszer azt mondta,
hogy a világon háromféle ember létezik:

1. aki megteszi, amit kell,
2. aki nézi, amíg más megcsinálja és

3. aki észre sem veszi, hogy valami történt.

Szemed zafír tengerében elmerülök
jaj! meg ne fulladjak
szikrázó szemű tünemény.
Kétségbeesve kapálózom a habok közt -
bárcsak megkapaszkodhatnék karjaidba
s Lelked puha párnájára hajthatnám fejem.

Lelked olyan,
akár egy mélységes csodakút,
melybe áhítattal vetném magam,
dacolva az ismeretlennel
szikrázó szemű tünemény -
vezetne a fény, e balzsamos gyógyír.

S ha mégis eltévednék a sötét éjszakában,
egy életen át is tapogatóznék,
hogy megtaláljam szíved.
És hogyha hozzáérni sosem engednél,
én Lelkem virányát akkor is leszakajtanám,
szívem pedig átkötném fekete bársonyszalaggal
s reszkető kézzel nyújtanám Neked,
kedves, szikrázó szemű tünemény...


Ezt Szerelmemnek ajánlom...

Tegnap volt a Költészet Napja,és József Attila szülinapja az ő tiszteletére:

NEM ÉN KIÁLTOK

Nem én kiáltok, a föld dübörög,
Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,
Lapulj a források tiszta fenekére,
Símulj az üveglapba,
Rejtőzz a gyémántok fénye mögé,
Kövek alatt a bogarak közé,
Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,
Te szegény, szegény.
Friss záporokkal szivárogj a földbe -
Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.
Légy egy fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.
Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!
Meddő anyánk gyerekért könyörög.
Barátom, drága, szerelmes barátom,
Akár borzalmas, akár nagyszerű,
Nem én kiáltok, a föld dübörög. /József Attila/

Jártál e mezítláb a homokba?
Jártál már kihalt utakon?
Láttad már ahogy a Nap felkel és nyugszik?
A völgy ölén!
Hallottad már a rigókat énekelni hajnalban?
Az üvegek csörömpölését a betonon?
Jártál már ott ahol még senki se járt?
Csak a képzelet!
A szívek dobogását,a hegedű sírását hallottad már?
És ahogy a kisgyerek felsír az éjben?
Ezek mindennapos dolgok,
még se látjuk,halljuk őket,
mert nem akarjuk látni,hallani
pedig ott él velünk!
hát nyisd ki szíved és szállj te is az élettel!

Csoóri Sándor: Meghalni járok a közeledbe

Éjfél. A sötétben is növekednek
a gyönge bodzák,
megyek köztük a temetőd felé,
kissé ittasan s ágról szakadtan,
mint a régi költők.

Rossz regényekben a Hold jár ilyenkor
gyémánt hegedűvel
s denevér bóklászgat alacsonyan.
Én csak egy beteg rigót hallok nyöszörögni
a bokrok alján,
álmában félrebeszél.

Sírok, siratlak, abbahagyom és énekelek.
Nézem a lóhalálában vágtató csillagokat
és Rád kell gondolnom folyton, aki
elgondolhatatlan lettél,
mint a világ délutánja s a levegő sebe
szájam körül.

Azt súgja egy szó a sötétben: forró voltál.
Egy másik azt: e földút emléke vagy,
amelyeken vakoskodom
s lábad parázna nyomát
a megválthatatlan por még visszaadja.

Szavak, szavak. A semmi szívdobbanásai
bennem: bennem meghalni járó szavak,
mint ahogy meghalni járok esténkint
én is a közeledbe,
végig a bodzás úton, végig a nehéz porban.

Kedves Művésztársaim!

Már kezdem azt érezni,hogy ez az én blogom,mostanába csak én írok!
Gyerünk írjatok,ti is!