Boldogtalan boldogok

Ha a boldogságot kutatod, belül keresd, emlékezeted roppant nagy csarnokában. Itt tiéd az ég, a föld, a tenger, a csillagok. Itt találkozhatsz önmagaddal. Csak egyetlen egy nem lehet a tiéd: a perc, amelyet elfeledtél. Amire nem emlékszünk, már nem a miénk...
Az emberek bebarangolják a világot, megcsodálják a hegyek égre meredő csúcsait, a tenger egekig ívelő hullámait, a folyók félelmetes kanyargásait, a óceán végtelenjét és a csillagok semmibe tűnését. Csodálnak, miközben elfelejtenek emlékezni. Boldogtalan, aki emlékeire ügyet sem vet, és boldog ezek szerint csak az lehet, aki emlékezni képes.

Alászállás

Ha leereszkedsz lelked mélységeibe, megtalálod a boldogsággal kevert szomorúságot. Vajon lehetnek-e boldogok a napok, ha nem ismerjük a szomorúságot? Ott van ő mindenben, a lombját hullató fa koronájában, a szirmát vesztő virágban, a medréből visszavonuló tenger hullámában és a felhők mögött lebukó nap búcsúzásában. A hegyek szívében is ott lapul a szomorúság. Bánkódnak, hogy nem nőttek az égig, s ha egykor az egek lábát is súrolták, az évek múlásával ormuk megkopott, színük elhalványult. A szépség is törékeny, miért volna kegyesebb az idő az örömökkel?
Ahogy minden boldog pillanatba egy csepp szomorúság vegyül - sosem vagyunk maradéktalanul boldogok -, úgy a szomorúság felkészít a boldogabb időkre. Emberi ez is: alászállás és felemelkedés. Ahogy a nap és az évszakok búcsúznak, majd magukhoz ölelik újra a csillagokat, úgy változandóság honol mindenben: az emberi szívben, a hangulatokban, a körülményekben.

/Tatiosz/

Szeretném,ha szeretnének

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkinzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

/Ady Endre,1908/

Ha már Babits...

„Mindenik embernek a lelkében dal van,
És a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép lelkében az ének,
Az hallja a másik énekét is szépnek.”

Kissé elcsépelt, de szép mindenkor.

Esti kérdés

Midőn az est, e lágyan takaró fekete, síma bársonytakaró, melyet terít egy óriási dajka, a féltett földet lassan eltakarja s oly óvatossan, hogy minden füszál lágy leple alatt egyenessen áll és nem kap a virágok szirma ráncot s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán nem veszti a szivárványos zománcot és úgy pihennek e lepelnek árnyán, e könnyü, síma, bársonyos lepelnek, hogy nem is érzik e lepelt tehernek: olyankor bárhol járj a nagyvilágban, vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban, vagy kávéházban bámészan vigyázd, hogy gyujtják sorban a napfényü gázt; vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel nézzed a lombon át a lusta holdat; vagy országúton, melyet por lepett el, álmos kocsisod bóbiskolva hajthat; vagy a hajónak ingó padlatán szédülj, vagy a vonatnak pamlagán; vagy idegen várost bolygván keresztül állj meg a sarkokon csodálni restül a távol utcák hosszú fonalát, az utcalángok kettős vonalát; vagy épp a vízi városban, a Riván hol lángot apróz matt opáltükör, merengj a messze multba visszaríván, melynek emléke édesen gyötör, elmúlt korodba, mely miként a bűvös lámpának képe van is már, de nincs is, melynek emléke sohse lehet hűvös, melynek emléke teher is, de kincs is: ott emlékektől terhes fejedet a márványföldnek elcsüggesztheted: csupa szépség közt és gyönyörben járván mégis csak arra fogsz gondolni gyáván: ez a sok szépség mind mire való? mégis arra fogsz gondolni árván: minek a selymes víz, a tarka márvány? minek az est, e szárnyas takaró? miért a dombok és miért a lombok s a tenger, melybe nem vet magvető? minek az árok, minek az apályok s a felhők, e bús Danaida-lányok s a nap, ez égő szizifuszi kő? miért az emlékek, miért a multak? miért a lámpák és miért a holdak? miért a végét nem lelő idő? vagy vedd példának a piciny füszálat: miért nő a fü, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?

A nap üzenete

Valaki egyszer azt mondta,
hogy a világon háromféle ember létezik:

1. aki megteszi, amit kell,
2. aki nézi, amíg más megcsinálja és

3. aki észre sem veszi, hogy valami történt.

Szemed zafír tengerében elmerülök
jaj! meg ne fulladjak
szikrázó szemű tünemény.
Kétségbeesve kapálózom a habok közt -
bárcsak megkapaszkodhatnék karjaidba
s Lelked puha párnájára hajthatnám fejem.

Lelked olyan,
akár egy mélységes csodakút,
melybe áhítattal vetném magam,
dacolva az ismeretlennel
szikrázó szemű tünemény -
vezetne a fény, e balzsamos gyógyír.

S ha mégis eltévednék a sötét éjszakában,
egy életen át is tapogatóznék,
hogy megtaláljam szíved.
És hogyha hozzáérni sosem engednél,
én Lelkem virányát akkor is leszakajtanám,
szívem pedig átkötném fekete bársonyszalaggal
s reszkető kézzel nyújtanám Neked,
kedves, szikrázó szemű tünemény...


Ezt Szerelmemnek ajánlom...

Tegnap volt a Költészet Napja,és József Attila szülinapja az ő tiszteletére:

NEM ÉN KIÁLTOK

Nem én kiáltok, a föld dübörög,
Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,
Lapulj a források tiszta fenekére,
Símulj az üveglapba,
Rejtőzz a gyémántok fénye mögé,
Kövek alatt a bogarak közé,
Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,
Te szegény, szegény.
Friss záporokkal szivárogj a földbe -
Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.
Légy egy fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.
Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!
Meddő anyánk gyerekért könyörög.
Barátom, drága, szerelmes barátom,
Akár borzalmas, akár nagyszerű,
Nem én kiáltok, a föld dübörög. /József Attila/

Jártál e mezítláb a homokba?
Jártál már kihalt utakon?
Láttad már ahogy a Nap felkel és nyugszik?
A völgy ölén!
Hallottad már a rigókat énekelni hajnalban?
Az üvegek csörömpölését a betonon?
Jártál már ott ahol még senki se járt?
Csak a képzelet!
A szívek dobogását,a hegedű sírását hallottad már?
És ahogy a kisgyerek felsír az éjben?
Ezek mindennapos dolgok,
még se látjuk,halljuk őket,
mert nem akarjuk látni,hallani
pedig ott él velünk!
hát nyisd ki szíved és szállj te is az élettel!

Csoóri Sándor: Meghalni járok a közeledbe

Éjfél. A sötétben is növekednek
a gyönge bodzák,
megyek köztük a temetőd felé,
kissé ittasan s ágról szakadtan,
mint a régi költők.

Rossz regényekben a Hold jár ilyenkor
gyémánt hegedűvel
s denevér bóklászgat alacsonyan.
Én csak egy beteg rigót hallok nyöszörögni
a bokrok alján,
álmában félrebeszél.

Sírok, siratlak, abbahagyom és énekelek.
Nézem a lóhalálában vágtató csillagokat
és Rád kell gondolnom folyton, aki
elgondolhatatlan lettél,
mint a világ délutánja s a levegő sebe
szájam körül.

Azt súgja egy szó a sötétben: forró voltál.
Egy másik azt: e földút emléke vagy,
amelyeken vakoskodom
s lábad parázna nyomát
a megválthatatlan por még visszaadja.

Szavak, szavak. A semmi szívdobbanásai
bennem: bennem meghalni járó szavak,
mint ahogy meghalni járok esténkint
én is a közeledbe,
végig a bodzás úton, végig a nehéz porban.

Kedves Művésztársaim!

Már kezdem azt érezni,hogy ez az én blogom,mostanába csak én írok!
Gyerünk írjatok,ti is!

Mindenkinek van egy élettörténete,
néha rossz kártyát kapunk és egész életünkbe szenvedünk,
de van amikor az égiek szeretnek és megajándékoznak
minden földi jóval!
Akkor már te döntöd el,hogy hogyan gazdálkodsz vele,
hogy vigyázol a kincsre,a szereteidre!
Néhányan elfeledkeznek arról,hogy ami ölünkbe hullt
nem volt mindig és minden pici dolgot értékelni kell,
mert egyszer fölébredsz és azt látod ami a tied volt, az már a múlt!
Akkor már hiába sírsz,az imád nem kap meghallgatatást!

Élvezni kell minden egyes napot,értkelni azt amig süt a nap!
Hogy mikor meghalsz,büszkén tekinthess vissza,te vigyáztál!
Próbálj meg úgy élni,hogy ha elmész valahonnan,érezk az űrt amit ott hagytál!

Összetört szívek,
Hányszor hallotuk már?
összetört fényképek
csak ez vár?
Az üvegszilánkokon lépkedem,
de nem érzem
már belül szétmartak!
könnyek futnak arcomon,
összetört a világ!

Messze-messzeségből jön egy tündérlány felszállunk paripájára
és elvisz a kívánságok országába!
Ott minden színarany,a lelket nagy becsben tartják!
Az ember nem tapos,nem öl
nincs félelem már!
ott élek én,ha a gonosz eljön
ott vigyáznak rám!
távol van a valóságtól,távol a csalódottságtól!
az az én helyem és akárki másé akinek megsebezték szárnyát,
ott vigaszt talál!
A nap ott mindig süt,a madarak mindig vígan dalolnak
a vízesésből új folyó fakad!

Fényév távolság

Lehet számtalan hely, ami szebb és jobb a mi Földünknél.
Lehet, létezik Ő is, aki többre képes az embernél.
Néha ismeretlen távolba vágyom.
Máskor megriaszt egy álom.
Hogy a csend, hogy a hang, hogy a fény, hogy a tűz
Már nem vigyáz e cseppnyi Földre, s el kell mennünk mindörökre.

Fényév távolság,
Csak hallgatom, csak bámulom.
Zengő fényország,
Hogy láss csodát egy életen át.
Nézem tisztaságát, mégsem értem,
Hallom hangjait és el nem érem.
Ott a tenger, itt az én hajóm.

Hát itt ez a hely, amit sokszor boldogan elhagynék.
És itt ez az élet, amit sokszor nem nagyon értünk még.
Néha könnyebb lenne elmenekülni,
Tiszta fénybe merülni.
De a jel, ami szól,
De a hang, ami hív,
Még nem mond semmit meddig éljek, s lesz e út,
Hogy visszatérjek.

Fényév távolság
Csak hallgatom, csak bámulom.
Zengő fényország,
Hogy láss csodát egy életen át.
Nézem tisztaságát, mégsem értem,
Hallom hangjait és el nem érem.
Ott a tenger, itt az én hajóm.

Nekem itt van dolgom,
Nekem itt vannak álmaim…../Padlás/

Egy lépés előre ennyit tégy egyszerre, többet tudsz elérni mintha rohannál fejvesztve. S ha úgy érzed lábad nem járja az utad, nézz vissza a múltba látod mérföldekre vagy. A remény ott van benned soha nem hal meg küzdj kitartóan, hidd el érdemes lesz.
	Balta Viktória

Álom

Álmodtam tűnt örömökkel épp;
De éji látomásom
Elűzte, szívem zúzta szét
A nappal, az éber álom.

Álomnál satnyább ébredés!
Mit ér a napvilág,
Ha szemünk a jelenbe néz,
S ködön át csak a múltba lát?

Szent álom, ó, szent révület!
Egy egész világ ellen
Mint szép sugár, álmom vezetett:
Víg kedvű, kóbor szellem.

Mi ez a fény? Vihar éjjelén
Remeg, küld messzi vigaszt rád -
Tisztító tüzü tünemény;
Hajnalcsillag-igazság!

Poe

Szerelemre várva

Csak nézek ki az ablakon,és nézem a lefutó vízcseppeket az arcokon,
Nézem merre járhat,ki lelkem üregébe bújhat
Nézem a testeket,viaszként folynak szét a betonon,
Nézem a szemeket,melyek oly üresek
Nézlek téged néma szemekkel,nehogy lásd érzelmem,
Várom hogy lépj hozzám és csókolj meg lágyan!
Várom hogy magadévá tégy egy lázas éjjelen!

Nézem az embereket,
nézem a világot,mivé lett?!
Csak téged látlak a világból
csak te vagy nekem és a fájjó emlékek!

Heinrich Heine: Loreley

Nem értem, a dal mit idéz föl,
s hogy oly bús mért vagyok:
egy régi, régi regétől
nem szabadulhatok.

Már hűvös az este; a Rajna
nyugodtan folydogál;
a hegycsúcs sugarasra
gyúlt alkonypírban áll.

Ott fenn ül - ékszere csillog -
a leggyönyörűbb leány;
aranyhaja messzire villog
aranyfésűje nyomán.

Aranyban aranylik a fésű,
s közben a lány dalol;
hatalmas zengedezésű
varázs kél ajkairól.

A hajósnak a kis ladikban
szive fáj, majd meghasad;
nem le, hol a zátony, a szirt van -
fel néz, fel a csúcsra csak!

Végűl ladikot s ladikost a
mélységbe sodorja az ár�
S hogy ez így lett, ő okozta
dalával, a Loreley.

"- ... Fiatal korában mindenki tudja, mi a Személyes Története. Akkor minden világos és lehetséges, s az emberek nem félnek attól, hogy álmodjanak, és akarják mindazt, amit az életben szívesen csinálnának. Ahogy azonban telik az idő, valamiféle titokzatos erő igyekszik bebizonyítani, hogy a Személyes Történetet megvalósítani nem lehet.
Az öregember beszéde nem volt túlzottan világos a pásztorfiú számára. De meg akarta tudni, mi az a "titokzatos erő". A kereskedő lánya tátott szájjal fogja hallgatni, ha majd elmeséli neki.
- Ezek olyan erők, amelyek rossznak tűnnek, de valójában megtanítanak arra, hogyan valósítsd meg Személyes Történetedet. Fölkészítik a lelkedet és az akaratodat, mivel ezen a bolygón egyetlen nagy igazság létezik: legyél akárki, csinálj akármit, ha valamit igazán akarsz, az azért van, mert ez a kívánság a Mindenség lelkében született meg. Ez a te küldetésed a földön.
- Akkor is, ha csak járni akarom a világot? Vagy elvenni a kelmekereskedő lányát?
- Vagy kincset keresni. A Világlélek az emberek öröméből táplálkozik. Vagy a bánatból, az irigységből, a féltékenységből. Az ember egyetlen kötelessége, hogy beteljesítse Személyes Történetét. Minden egy. És ha akarsz valamit, az egész Mindenség összefog, hogy kívánságodat megvalódítsad."

Paulo Coelho: Az alkimistából

Élnék egy olyan világban,
hol minden csillog,hol nincsenek álarcok,bábok
csak érzelem és érzelem!
A világ megsebezte szárnyam és pár percig a földön járok,
a világ a hitem most még is ellent állok!
Valaki felébreszt majd?!
Vagy örök álmot hálok?
A csók íze ajkamon,csak egy álom?

A tenger habjai elnyelik testem,
és a Világ kettérepedt bennem,
én is habbá válok?
Vagy csak árny leszek?
egy tűnő árny,ki néha feltűnik
és úgy szeretsz?!
Mi marad nekem csak az átkozott álom?
Álom,meddig maradsz párom?
Te is elmész majd,és én újra
magam leszek!
Csak a képzelet fogja kezem!

Te mindig itt vagy,de azt hiszem most én megyek,
eleresztem kezed,mert már nem kellesz
Élni akarok újra,mint egy szabad madár,
álmokat szőni,a csapdákat kikerülni!
Várj meg Világ,újra légy a párom,
Hadd éljek én is Boldogan már várom!

"Sírok, ha sírsz, ha ragyogsz, ragyogok, néma barátod, rabszolgád vagyok, alázatos és bizalmas barát, aki nem kér semmit, csak néz és imád, és nem akar lenni csak általad, csak az árnyéka annak, ami vagy."

Szabó Lőrinc

AZ OVÁLIS ARCKÉP

Az a kastély, ahova szolgám inkább betört, semmint hogy súlyos sebesülten kinn, a szabad ég alatt engedje eltöltenem az éjszakát, egyike volt a pompa és ború azon kőbe faragott példáinak, melyek oly régóta bámulnak le komoran az Appenninek völgyébe, a valóságban éppen úgy, mint Mrs. Radcliffe képzeletében. Minden jel arra vallott, hogy csak mostanában és ideiglenesen hagyták el. Az egyik legkisebb és legkevésbé pompás bútorzatú szobában vertünk tanyát, az épület egy távol eső tornyában. Berendezése gazdag, bár kopott és régi volt. Faláról kárpit csüngött alá, és mindenféle hadiemlék díszítette, s amellett gazdag faragású, aranyos keretben szokatlanul nagyszámú ihletett modern festmény. Lehet, hogy lázas kábulatom volt az oka, de mély érdeklődéssel vizsgáltam ezeket a képeket, amelyek nemcsak a fal síkját borították el, hanem azt a számos fülkét is, amelyet a kastély bizarr építkezése tett szükségessé. Megkértem hát Pedrót, hogy hajtsa be a súlyos ablaktáblákat - már éjszakára járt -, gyújtsa meg ágyam fejénél a magas kandeláber gyertyáit, és húzza el a fekete rojtos bársonyfüggönyt mennyezetes ágyamról. Mindezt azért, hogy ha el nem alszom, átadhassam magam a szemlélődésnek és legalább időnként annak a kis kötetnek, amelyet a párnán találtam, s amely a képeket értékelte és ismertette.

Sokáig, sokáig olvastam, és áhítattal-áhítattal szemlélődtem. Gyorsan és remekül teltek az órák, s eljött a fekete éjfél. A gyertyatartó rossz helyen állt, és mert nem akartam szunyókáló szolgámat felébreszteni, kínkeservesen kinyújtottam a karom, és magam mozdítottam el úgy, hogy sugarai jobban megvilágítsák a könyvet.

De ez váratlan eredménnyel járt. A gyertyák fénye (mert sok gyertya égett) most megvilágított egy fülkét, amely eddig az ágy egyik oszlopának mély árnyékában rejtőzött el. Így az élénk fényben egy kép tűnt elém, amelyet eddig nem vettem észre. Egy asszonnyá érő fiatal lány arcképe volt. Gyors pillantást vetettem a képre, aztán lehunytam szemem. Hogy miért, azt először magam sem tudtam, de mialatt behunyt szemmel feküdtem, azon tűnődtem, hogy miért is kellett a szemem behunynom. Ösztönös cselekedet lehetett, hogy időt nyerjek gondolataimnak - hogy megbizonyosodjam, látásom nem csalt meg, hogy megnyugtassam és előkészítsem képzeletemet arra az időre, amikor józanabbul és nagyobb biztonsággal nézek majd a képre. Pár pillanat múlva kinyitottam szemem, és merőn a képre szegeztem.

És meggyőződtem róla - a legcsekélyebb kétségem is eltűnt afelől -, hogy az imént is tisztán láttam, szemem nem csalt meg. A kép vásznára hulló gyertyafény eloszlatta érzékeim álomködét, és egy szempillantás alatt visszahívott az eleven, a való életbe.

A kép, mint mondottam, egy fiatal lány arcképe volt. Csak fej és váll, mint a festők mondják, vignette modorban; erősen emlékeztet Sully közkedvelt fejeire. A kar, a kebel és a sugárzó haj szinte észrevétlenül olvadt egybe azzal a halvány, mégis mély árnyékkal, amely a kép hátterét alkotta. Kerete ovális, gazdagon aranyozott, mór faragású. Műalkotás csodálatosabb, mint maga a kép, nem is lehetett volna. De sem a kép művészi tökéletessége, sem az arc halhatatlan szépsége nem indíthatott volna meg olyan váratlanul, olyan mélyen. Még kevésbé az, hogy már-már félálomban szunnyadó fantáziám hirtelen felriasztva élőnek látta a csodálatos fejet. Hogy ez lehetetlen, arról azon nyomban meggyőzött, s még az ötlet lehetőségét is kizárta a rajz különössége, a vignette modor, a keret. Sokáig, majdnem egy óra hosszat töprengtem ezen a kérdésen, félig ülve, félig fekve néztem hosszan és merőn a képet. Végül is azt hittem, hogy hatásának titkát megoldottam, és visszahanyatlottam az ágyra. Arra gondoltam, hogy a kép annyira élethű, arckifejezése annyira való, hogy első pillanatra meglepett, azután megzavart, végül teljesen lebilincselt. Mély és tiszteletteljes rettegéssel visszatoltam előbbi helyére a gyertyatartót. S mivel így nyugtalanságom oka eltűnt a szemem elől, mohón kutattam a könyvben, hogy mit mond a képről és történetéről. Megtalálva a kérdéses oldalt, az alábbi homályos és különös sorokat olvastam:

"Ritka szépségű lány volt, bájos, kedves, telve boldog életörömmel. És végzetes az az óra, amelyben meglátta, megszerette a festőt, és a felesége lett. A férfi: szenvedélyes, buzgó, komoly és sötét; már volt menyasszonya: a művészet. A lány: ritka szépség, bájos, kedves, telve életörömmel; csupa világosság és mosoly és jókedv, akár egy ifjú őz - mindent szeretett és dédelgetett, csak a művészetet gyűlölte - vetélytársát! -, csak a palettától és az ecsettől irtózott, és minden más otromba eszköztől, amely megfosztotta szerelmese látásától. Szörnyű volt hát hallania, hogy a festő őt, ifjú asszonyát is le akarja festeni. De alázatos volt, engedelmes, és türelmesen ült heteken át a magas, homályos toronyszobában, ahol a sápadt vászonra csak felülről hullott a fény. A festő, amint óráról órára, napról napra haladt munkájában, megittasult művétől. Szenvedélyes, vad, szeszélyes ember volt, elmerült álmaiban; nem akarta észrevenni, hogy az a fény, amely kísérteti sápadtsággal szűrődik a magányos toronyszobába, megtámadja ifjú asszonya lelkét, egészségét, aki láthatólag csupán érte eped. Csak mosolygott, egyre csak mosolygott, nem panaszkodott, mert látta, hogy a festő (nagy hírű művész) milyen lázas és lángoló örömet talál munkájában, mint gyötrődik éjjel-nappal, hogy minél tökéletesebben jelenítse meg őt, aki szereti, aki napról napra gyengébb, szomorúbb és élettelenebb. És akik látták a képet, suttogva dicsérték hasonlatosságát, a bámulatos csodát - nemcsak tehetségének, hanem mély szerelmének is elragadó, felülmúlhatatlan bizonyságát. De mikor a kép befejezéshez közeledett, a festő nem engedett többé senkit a toronyszobába. Mintegy őrületben dolgozott, szemét a vászonról szinte le sem vette, és még szerelmesére sem nézett. És nem látta, nem akarta látni, hogy a remek színeket, amelyek olyan élettelivé tették a képet, az arcáról rabolta el. És hosszú hetek múltán, amikor már majdnem elkészült a kép, és csak egy ecsetvonás kellett a szájhoz, egy fénysugár a szembe: akkor még egyszer, utoljára, fellobbant az életerő az asszonyban, mint ahogy a kanóc utolsót lobban a lámpában, mielőtt elalszik. És megtörtént az utolsó ecsetvonás: a szembe belelopta az utolsó fényt - a festő egy pillanatig megittasulva, rajongva állott a kész kép előtt, nézte, nézte! de a következő másodpercben remegve sápadt el, lélegzet után kapkodott, és hangos szóval felkiáltott:

- Csakugyan ez maga az Élet!

S ekkor hirtelen kedvesére nézett - halott volt!"

E. A. Poe

---------------------------------------------------------
Nekem ez az egyik kedvencem tőle

"Elemészt,nem ereszt,gyötör és tönkre tesz
Rémület,örület
Meghalok!Hol vagytok?
Szenvedek,elveszek
Férfiból,állat lett,
Legyen hát,feladom,gyere átkozz!"
(Mr Hyde)

"Lotte Weimarban"

Váratlan találkozások, nagy mosoly egy rég látott de igen kedvelt ismerőstől , hegedű és fuvola átszűrődő hangjai a borostyánnal befuttatott ház ablakain át . Kedvencem mégis Lotte szólt : egy habós kakaó a siriusban vagy akárhol máshol, csorba bögréből, némi andalító zenével és persze az elmaradhatatlan barátokkal. Uff.

A KÍSÉRTETES PALOTA

Legzöldebb völgyünk ölében
- Jó angyalok laktak ott -
Hajdan büszkén, büszke-szépen
Drága kastély ragyogott.
Földjén Gondolat királynak
Fölszökött!
Sohse lengtek szeráf-szárnyak
Gyönyörűbb torony fölött.

Ormain zászlók lobogtak,
Sárga, gőgös, víg-arany,
Mindez rég volt - tűnt koroknak
Távolaiban!
Ahány enyelgő játszi szellő
Ment arra át,
A dús, bokrétás bástya mellől
Mint szárnyas illat szállt tovább!

Lantzenére ott a vándor,
Ki e boldog völgybe jött,
Láthatta, hogy szellem táncol
A lángablakok mögött
Egy trón előtt, amelyen ülvén
Bíborbanszületett
Királyuk trónolt, ki körül fény
Árasztott méltó ünnepet.

És gyönggyel a kastély kapúja
S rubinnal rakva volt,
Melyen át egyre s egyre s újra
Édes visszhangok árja folyt
Szikrázva a terembe: - rájuk
Egy munka várt,
S egy öröm: örökké királyuk
Eszét zengni, a bölcs királyt.

De bú-ruhás átkok sereggel
Szállták meg a király honát:
Sirassuk őt! mert soha reggel
Nem süt már éjszakáin át!
S háza körül a halk dicsőség
Ma már csak oly-
Mód zengi őt, mint rege hősét,
Kit elhantolt a kor.

S csak rémes árnyak bálja, mellyet
A véres ablakokon át
Ma itt disszonáns zene mellett
Az utas kavarogni lát,
A sápadt ajtóból ma rémek
Folyója foly
Örökké, s hova azok érnek,
Van kacagás - de nincs mosoly

Edgar Allan Poe