Benjamin Button kulonos èlete - r.

"Vannak, akik azért születnek, hogy a folyóparton üldögéljenek. Vannak, akik azért, hogy beléjük csapjon a villám. Vannak, akiknek jó fülük van a zenéhez. Vannak mûvészek. Vannak úszók. Vannak, akik a gombokat ismerik. Vannak Shakespeare-ismerõk. Vannak anyák. És vannak táncosok."

Veronica A. Shoffstall

Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás és az önfeláldozás között... És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel, és a társaság a biztonsággal... És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét, és a bók nem esküszó... És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget: a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével... És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez... Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér... Műveld hát saját kertecskédet, magad ékesítsd fel lelkedet, ne mástól várd, hogy virágot hozzon neked...

Mivel szegény vagyok, álmom van csupán
Álmaim lábad elé terítem
Finoman lépj, álmaimon gázolsz.

/William Butler Yeats/

Szabò P. Szilveszter - rèszlet

"Lábamat csúz húzza,
Töredékké roppantott hangjaim
Vonja vissza szám,
Sínbe tett törött karom,
Kisiklott mondatot áhít,
Széntelen ceruzán.

Szárnyaból szegek pihét,
Mit hiába könnytelen pupillám.
Tintátlan támolyogva,
Falon osonva karcolok szavakat,
Hogy elnémítsam a hamis fából faragott,
Angyali majálison,
Mannának átkozott, pokolból zengő dalokat.

S lám életek fogannak a vakolat alatt.
Befalazott korok,
Min konok cement tehénkedik,
Disznók világán nyerészkedik.
S a tinta, mint elavult flinta,
Csak dísz a mocskon,
Tán el is takar, míg körbe érsz e porondon.

De kilóg a láb, s az ember,
Mint báb zsinóron rángva várja,
Hogy kikél, mint tiszavirág.
S mert egy napot kapsz,
Kockáddal hetest dobhatsz,
S ha nem is tiéd, mit nyertél,
Tudd, hogy ezért egy életen át nyeltél.

"Senki sem tisztul meg attól,hogy tovább hempereg a sárban,és hosszasan kesereg jelenlegi vagy múltbéli gyengeségein.Ez a viselkedés egyrészt önmarcangoló magányhoz vezet,másrészt eltakarja előlünk az „itt és most” nagyszerű lehetőségeit."

Ole Nydahl

"Tégy valamit, hogy életed újra megteljen fantáziával. A fejünk felett az égbolt, amelyet az emberiség évezredes megfigyelések során már annyiféleképpen magyarázott. De most felejts el mindent, amit a csillagokról tanultál, és újra angyalokká változnak, vagy gyermekekké, vagy bármivé, amiben éppen kedved van hinni. Ettől még nem leszel buta, hiszen ez csak egy játék, de gazdagabbá teheted vele az életed."

„Ha már nagyon nagy lánggal él a szenvedély, akkor jöhet a szex, hogy befejezze a táncot, de soha nem az övé az első lépés.”

Paulo Coelho

Álom

Álmosan hunyorít az óra felém, hív az ágyölelés.
Nyakamba húzom paplanom, kezem a párnám alá csúsztatom.
Belefúrom arcom, hogy érezzem frissen itthagyott illatod.
Merengek az időt megállítani nem tudó, együtt eltöltött napokon.
Elmentél, megint egy nap nélküled, szerencsére jön a révület.
Álmodom magunkat verőfényes, virágfövenyes, zöldellő réteken.
Kéz a kézbe szárnyalunk, ringó fák árnyékában mulatunk.
Csend és béke, a felhőtlen kék égen, madár suhan a tiszta fényben.
Mi meg vagyunk reménybe: ez már az örök, világ-utunk vége.


Majoros József

Lélek-vihar

Viharos szél lázad;

süvöltve támad

tomboló orkánként

a fuldokló árban.

Sikoltva görgeti

elveszett napjaim

megsárgult lapjait

a fényevesztett tájban.

Jajongva kergeti

szétzilált álmaim

ázott foszlányait

a csobbanó sárban.

Színehagyott évek;

társtalan reggelek

kesergő éjjelek

árva szilánkjai

mozaikként szállnak

néha meg-megállnak,

egymásba fogódzva

görcsösen, reszketve...


/Varga Nóra/

Csokonai Vitéz Mihály

A reményhez

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

Vissza

Végtelen könyvet álmodtam,
határt nem ismerőt,
lapjainak szivárvány-leveleivel
elmét képráztatót.

Legyen minden sora új horizont,
ismeretlen, új égbolt;
új földek s új lelkek.

egy ilyen lélek
képzelt délutáni szendergése közben
álmodta meg e szavakat.
kéz kellett , mi leírja őket,
és az enyém lett az.

Clive Barker

Misztikus alkonyat

Az Emlék s az Alkony a láthatáron
piroslik, messze, hol tűzbe csap át
a fölgyúlt Remény és tündéri szárnyon
hátrál s kitárul, mint ingó csodák
függönye, melyen sok gonosz virág
-tulipán, liliom, dália, mák-
kavarja a hímzést s az illatáron
beteg párázatoknak langyos álom-
ízét ontja , mérgek nehéz szagát
-tulipán, liliom, dália, mák-
parfőmjét-, hogy érzékeimbe szálljon
s ájult agyamban lángoljon tovább
az Emlék s az Alkony a láthatáron.

Verlaine

Legalább havonta egy legyen...

Ha a szerző véletlen ezen oldalra tévedne, akkor utólagos engedelmével teszem közzé gyönyörű sorait:

Lélek út

Rímeket láttam,
E csöppnyi létbe
Jéggé törve
Álmokat látva
Zúztam szerte
Könnyeket sírtam
Tüzet ölelve.

Egekig kiáltott
Angyali arccal
Ördögöt számolt
Magába látott
Hevített mámort
Szárazon ázott
Csendes sóhajomban
Porig alázott.

Megtörtem sziklán
Végetlen árban
Csendesen úsztam
Messzire látva
Villámot fújva
S pusztító lába
Olvadt testemre
Mint lelkemnek máza.

Földszínű hegyek
Zöld színű völgyben
Nimfák szép tánca
Bőrüknek lángja
Faunok álma
Meseszép lárma
Bódítón emészt
Lelkedbe zárva.

Menj álmot látva
Testednek fényét
Zárd örök vágyba
Kecsesen lejtve
Lelked a táncba
Könnyeket ejtve
Végtelent játszva
Istened sejtve.




Héjja Dorottya

"A női zeneszerző olyan, mint a két lábon járó kutya: senki nem hiszi el, hogy ilyen létezik, aztán egyszerre csak ott áll előtted."

(Ludwig van Beethoven)

Mint pillangò szàrnyàn a finom, szìnes por
ùgy tapad a Lèlekhez a Mùlt;
Mèlabùs hegedu-szò rimànkodik a tàvolban
a felhok mègsem ontjàk konnyeiket ma èjjel.
A templomtoronyban kettot ut a harang,
majd orok nèmasàgba burkolòzik.
Az utat kod lepi, csak egy fekete esernyo fekszik
nèmàn a murvàs foldon.
A Vilàg ures ès nèma, nem szòl, hallgat a balga.
Csupàn egy farkas vonyìt egy sìrko mogott -
màr a Holtak sem kelnek fel àlmukbòl.

"Mivè lenne a muvèszet szerelem nèlkul, ès milyen gyorsan feledèsbe merulne a szerelem, ha a muvèszet nem àllìtana neki orok emlèket?
... Màsodik poharunkat uritsuk àmorra, a kis csilantalanra, aki kilotte nyilait e kèt fiatalra, ès egybefuzte oket azzal a làthatatlan kotelèkkel, amely erosebb minden foldi bilincsnèl. Igyunk hàt a kis istenfiùra, mert bàr sebeznek a nyilai, de komolyan senki sem tèr ki az ùtjukbòl."

Ingrid Moller - Velmeer van Delft, rèszlet

Dzsuang Dszi álma

kétezer évvel ezelőtt Dzsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
- álmomban - mondta - ez a lepke voltam,
és most egy kicsit zavarban vagyok.

- lepke - mesélte -, igen, lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dszuang Dszi...
és felébredtem... és most nem tudom

most nem tudom - folytatta eltűnődve -,
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dszuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? -

én jót nevettem: - ne tréfálj, Dszuang Dszi!
ki volnál? te vagy: Dszuang Dszi! te hát! -
ő mosolygott: - az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! -

ő mosolygott, én vállat vontam. aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dszuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

Szabó Lőrinc

Ki viszi át a szerelmet

Létem ha végleg lemerűlt

ki imád tücsök-hegedűt?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantú mezővé a szikla-

csípőket ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt

hajakat, verőereket?

S dúlt hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Létem ha végleg lemerűlt,

ki rettenti a keselyűt!

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra!

Nagy László

Lee Annàcska

Sok-sok hosszú esztendeje már
tengerpart bús mezején
élt egy kis lány - ismerhetitek
Lee Annácska nevén
s csak azzal a gondolattal élt,
hogy szeret s szeretem én.

Gyermek volt s gyermek voltam én
Lee Annácska meg én
De Szerelmünk több volt mint szerelem
tengerpart bús mezején
Irigyeltek még az angyalok is
fenn a felhők tetején.

S ez lett oka, hogy, sok éve már,
tengerpart bús mezején
felhők közül jött egy csúnya szél
s meghűlt Annácska, szegény;
s elvitték úri rokonai
s egyedül maradtam én:
koporsóba csukták el őt
tengerpart bús mezején.

Irigyeltek az égi angyalok,
hogy boldogabb ő meg én
az lett oka (mind jól tudjuk ezt
tengerpart bús mezején)
hogy jött felhőből éjjel a szél
s meghűlt s meghalt a szegény.

De szerelmünk több volt mint soké,
ki nagyobb mint ő meg én,
okosabb mint ő meg én
s sem az angyalok a felhők felett,
sem az ördögök tenger fenekén
nem tehetik hogy, szívtől a szív,
elváljunk, ő meg én.

Mert ha kel a hold, nekem álmokat hord,
Annácska küldi felém;
s csillag ha ragyog, már véle vagyok.
Annácska szemét lesem én;
s így az éj idején veled éldelek én,
jegyesem, szívem élete, szép kicsikém,
melletted a sír fenekén,
tengerpart bús mezején.

Poe

Làtom, van aki figyel mèg...

Egy elfelejtett blog,
pedig mennyi minden mondani valónk lenne a világnak,
mi mégis hallgatunk,csak némán,
nos hát,tessék írni és mindent megosztani
a művész lelkünkkel,
mi meg majd hálásan fogadjuk!
Rajta hát!

Ha visszanézel az életedre,meglátod,
hogy azokban a pillanatokban tudtál
valóban élni,amelyekben a
szeretet lelkületével cselekedtél.

/Henry Drummond/